2017. május 5., péntek


KÖNYVAJÁNLÓ / Magyar menedék Könyvesház
A Kossuth tér visszatér / Molnár Tamás ajánlása
Kossuth tér 2006 - Előszó a messzi távolból 

Kevés olyan kegyelmi pillanata akad az életünknek, amikor feltámad és megmozdul a mélyen alvó néplélek. 2006 forró őszén történt valami súlyos és mélyreható társadalmi kataklizma, amely később alapjaiban megrengette és felforgatta a szürke hétköznapjainkat. Szinte sorsszerű, hogy az alulról szerveződő népmozgalmak minden esetben elbuknak, kifulladnak vagy kivéreznek. 

A magyar történelmi múlt szinte mindegyik kiemelkedő pillanata ellobbant és elhamvadt, hogy aztán később beteljesítse történelmi üzenetét és küldetését. Ahhoz, hogy megértsük 2006 mai tanulságait, vissza kell mennünk az időben, és szembesülnünk kell néhány kimondatlan vagy még inkább eltitkolt alapvetéssel: 1. Minden hataloméhes messianisztikus uralkodó azt gondolja önmagáról, hogy ő és az általa kiépített rezsim a történelem végső ki- és beteljesedése. Az egoista és despotikus hatalmi önimádat nem szabadságot és jólétet teremt, hanem csak zaklatott rémálmokat. 2. A hierarchiában élő nép számára, nincs jó és igazságos kasztrendszer. A szabadság vagy a jóléti kiváltság csak és kizárólag az uralmon lévőknek és haszonélvező udvaroncaiknak adatik meg. A rejtett rabszolgaság sajnos mindmáig élő örökségünk! 3. A szabadságra, testvériességre és egyenlőségre felépített nyugati demokráciaeszmény minden ízében hazug, hamis és igaztalan, mondhatnánk azt is, hogy kétségbeejtően látszólagos, vagyis halott. 


Ha lefordítjuk a mai magyar valóságra ezt a három általános és alapvető kinyilatkoztatást, akkor többek között a következő megállapításokra juthatunk: 1. A mai pártállami és posztkádári Magyarországon tudatos és jóváhagyott hatalomátöröklődés / átörökítés zajlott (apák és fiúk között), ezért nem történt, nem történhetett semmiféle valódi, mélyrétegű rendszerváltás. 2. Amíg az egykori "ellenzéki kerekasztal" kollaboráns és manipulált pártjai uralják a törvényhozást, a közvagyont és a közbeszédet, addig nem is lehetséges semmiféle változás. 3. Végletekig kiépített hatalmi rendszerek és struktúrák csak rendszerszinten bukhatnak meg, hétköznapi választások során sohasem. Kicsik vagyunk a gyökeres változáshoz. 


Legtöbbször (sajnos) világpolitikai aktus, akarat vagy sorscsapás dönt saját sorsunkról. Mindezekből az alábbiak következnek: Az újkori történelmi "ősbűn", a kommunizmus előre kitervelt és megkoreografált teátrális aktusából fakadt. A Nagy Imre-temetés hazug koporsószimbóluma nem egy totalitárius rendszer végső temetését, hanem egy bűnös, népnyúzó rezsim ismételt feltámadását és újjászületését jelképezte. Ma már látjuk, hogy szinte minden szó és minden tett előre megkomponált és kitervelt hazugságária volt. Aztán a következmények nélküli, álszent, a valódi katarzist nélkülöző folyamat lassan felzabálta a lelkeket, testeket és a valóságot. Az istenadta nép többsége örömmel elhitte és beletörődött, hogy létezik békés átmenet összeomló kommunista diktatúra és dekadens demokrácia között. Elhitte a nagy kivetített metamorfózist, azt, hogy vérvörös elnyomói européer szocialista internacionalistákká vedlenek. Elhitte, hogy szélsőliberális rohamosztagosokból a keresztény üdvtant mantrázó, alázatosan térdeplő, polgári szolga lehet. 


Furcsa ugyan, de a zsebhorizontú, ateista tömeg ritkán gondolkodik következetesen. Egykor volt istenhitét gyarló politikusaira vetíti. Kóros rajongásától már nem lát, eszét vesztve tévelyeg az önjelölt, ígérgető pojácák között. Aztán jött a katarzis. Jött a pojácák öntelt királya, és elmondta rémisztő "igazságbeszédét". Úgy kellett ez fanatikus híveinek és ellenségeinek, mint egy falat kovászolt kenyér. A felkorbácsolt "rohadt, nyüves ország" egyszerre őrjöngött és nyüszített. Mindkét oldalon hivatkozási alap lett ez a teljesen hazug és alávaló kinyilatkoztatás. Ebben a fortyogó változatlanságban a bűn végleg erénnyé kovácsolódott, akárcsak az a fránya történelmi szükségszerűség, amely teljes körű felhatalmazást adott a folyamatos, arcpirító tolvajlásnak. 


Az arrogancia, a cinizmus és árulás felmagasztosult, az erkölcs és morál lenullázódott, kitört az osztály nélküli osztályharc. Mindent elöntött és beterített a gátlástalan, mohó és csillapíthatatlan hataloméhség. Olyan lett ez a belterjes, fekáliával leöntött világunk, mint egy véres nagyoperett. A hömpölygő tömeg önérzete egyre csak nőtt, csapongott és dühöngött, végül összefeszült. Valami félelmetes távoli tűz lobogott a bepárásodott tekintetekben. Egymásba folytak nappalok és éjszakák, egymásba folytak az indulatok. 


Aztán orrfacsaró, bűzös füstben villogtak a kardlapok, vágtattak az attakparipák, emberszerű maszkos véglények forró golyókat lőttek a lelkekbe. Véres tetemek hevertek szerteszét. Barikádokat emeltünk eléjük, mindhiába. Golyóik szilánkosra szabdalták Árpád dicsőséges lobogóját. Véres emberi testek vergődtek szanaszét. Aztán bátran kiszabadultunk önmagunk fogságából, boldogan széthordtuk a szabadságot, felgyújtottuk a hazugságot, jó volt néhány pillanatra ismét őszinte emberként létezni, lenni, megmaradni és tovatűnni. 


A pillanat hevében ismét megjelent a koporsószimbólum: "Nektek innen már nem lesz feltámadás!" Azt gondoltuk és üzentük, hogy végre felvirradt egy új, igazi és valódi rendszerváltás hajnala. Ám súlyosan tévedtünk! A legfájdalmasabb árulás onnan omlott reánk, ahonnét cseppet sem vártuk. Sok-sok idő telt el azóta. Az árnyékok elhalványultak a kopott falakon. A félelem is megszűnt már, csak a kívülállók végtelenül naiv reménye maradt meg legbelül. Azt hittük, hogy végleg leromboltuk azt a régi, elrohadt rendszert, pedig kölcsönös gyűlöletünkkel csak újjáépítettük azt, még masszívabb és szélesebb alapokon és talpazatokon. 


A rendíthetetlen önteltség sötét obeliszkje most büszkén magasodik felettünk. - Légyen akaratotok szerint, beteljesítem rajtatok a végzetet! - szól felénk a többségi orákulum mindenható hangja. Az égieknek látszó földi tüneményből végleg elillant már a spiritualizmus csillámpora. A karizmából mára csak a kar kegyetlen izma maradt. Ennyi idő után végre valljunk be őszintén és bátran valamit önmagunknak: 2006-ban, ebben a furcsa, elbukott "morális forradalomban" látszólag semmit sem sikerült elérnie a lelkes, önfeláldozó tömegnek. Az utca lobogóját lenyúlták logónak, őszinte radikális dühét először militarizálták, majd egy váratlan, ismételt arculatváltással elvették háborgó lelkét, és kedélyes cukisággá szelídítették. 


De ez a kisebbik baj csupán, mert rendszerszinten minden változatlan maradt. "Vedd el a másét, erővel! - harsogták egykor a fegyveres kommunisták. "Lopd el a másét, törvényileg! - nevetnek szemedbe cinikusan a mai "demokratikus" jogalkotók. Változtass meg mindent, hogy minden változatlan maradjon - szól fejünkben az időtlen bölcsesség. Nem csoda, ha kitántorogtak innen mosogatni a jövőkép nélküli becsület, lelkület és érzület fiatal tömegei. Hiába roggyant meg vészesen a balfaszok utódpárti garnitúrája. 


A hazaáruló liberális gyalog-galopp rendületlenül - féllábon ugrálva-, döcög tovább végzete felé. Hiába erősödött meg a jobbikból egyre rosszabbá váló nemzeti dekoráció, a sorskérdésekbe nem szólhat bele. Hiába minden, ha lázas dühünkben átestünk a sötét ló 2/3-os oldalára. Mi, a rezervátumok és sátortáborok örökké becsapott lakói nem jöttünk rá időben, hogy a korlátlan felhatalmazással csak és kizárólag visszaélni lehet. Hiába minden, mert ebben a félfeudális, elsötétedő despotizmusban, Orbánisztán szikár földjén tökéletesen sikerült kiszidoloznunk ezt a velejéig elbaltázott gyurcsányi gyűlöletet. 


Furcsa, öszvér világ lett ez. A haveri oligarchákból álló, kontraszelektált pártállam kiveti ránk a hadiadót, vazallusai bezsebelik a feudális hűbért, békeharcot és körmenet hirdetnek, a félelemre közösséget építenek, végül - hallgatva az idők szavára - az elátkozott államszocialista rendszert bőszen átalakítják majd álnemzeti szocializmussá. A történelem más szinteken ugyan, de örökké ismétli önmagát. A hatalom lélektana igen egyszerű. Kaparj, kurta, mert ismét beérett az értelmiségi árulás! 


De tényleg: Húzzunk bele! Mi az, hogy! Nagyon, is! Lesz még valaha morális forradalom, vagy megmarad nekünk az utolsó szalmaszál, a földhözragadt éhséglázadás? Lesz még valaha naiv és idealista embertömeg, aki szabadságért, igazságért, önbecsülésért, nemzeti eszményképekért valaha harcba száll? Ebben a nagy "világmegváltó" önzésben és egoizmusban lesz még közösségi érték és akarat? 1956 után már csak a lobogóból kivágott, üresen tátongó lyuk maradt reánk. 


A Pesti Srácok alvadt vérét lassan teljesen betakarja az eldudvásodott, parlagon hagyott anyaföld. Mert a megélhetési forradalmárok örökké átfestik és plagizálják a múltat. A manipuláció bajnokai mindössze ehhez értenek. Következmények nélkül próbálják minimalizálni az eljövendő bukás kockázatát. Mégis. Isten teremtményeiként hinnünk kell a földöntúli csodákban. Akár saját életünk árán is hinnünk kell a Gondviselés mindenen átáramló, felemelő erejében. 


Vagyunk itt jó néhányan, akik 1956-ban látták meg először a felkelő nap tündöklően sugárzó fényességét. Vagyunk itt egy néhányan, akik 2006-ban, az elsötétedő alkonyi fényben pillantottunk bele utoljára harcoló társaink szemébe és szeretetteljes arcába. Vér, veríték és könnyek. Köszönöm nektek ezt a korszakokon átívelő és felemelő történelmi pillanatot. Köszönöm, hogy azokban a nehéz időkben ott lehettem veletek és mellettetek. Köszönöm, hogy a barátotok lehettem! Nagy kaland magyarnak születni, magyarrá lenni és magyarnak maradni! Vigyázzatok a bennetek lobogó tűzre! 


Molnár Tamás képzőművész, író, publicista




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése