2018. december 19., szerda

TORZÓ A HATODIK KOPORSÓBAN

TORZÓ A HATODIK KOPORSÓBAN
Születésnap a temetőben / 40 éves az Inconnu művészcsoport (1978-2018)
Régen volt, talán igaz sem volt. Nagyon szürreális számunkra ez a mostani emlékév. A történelmi tudatunkban –akárcsak a látásunkban-, ott van egy láthatatlan fehér folt. Tudjuk, hogy van és létezik, de látásunk és agyunk nem érzékeli a valóságnak ezt a kicsinyke szeletét, így érthetően legtöbbünk számára ez a tér láthatatlan és ismeretlen marad. A szelektív magyar történelmi/történeti tudat és látásmód sajnos sok „fehér folttal” rendelkezik. Ilyen mindmáig teljesen feldolgozatlan eseménysor többek között az ’56-os forradalmat követő, késő Kádár-kori nemzeti ellenállás története. Persze nincsenek véletlenek! Valahol érthető a súlyos csend és a gyáva hallgatás. A világégést követő kommunista megszállás tudatformáló ereje több generáción keresztül, szinte már-már genetikusan belénk ivódott. Ezt még egy igazi, őszinte, mély és katartikus rendszerváltás sem tudta volna agyunkból végleg kisöpörni, nemhogy egy előre megrendezett, álságos és színpadias pótcselekvés. Ne csodálkozzunk tehát, ha itt maradt számunkra egy minden ízében torz és eldeformálódott történelmi örökség. Itt maradt a nyakunkon a posztkommunizmus, a pártállam, a vezérkultusz, az alattvalói lét, a kontraszelekcióra és párthűségre épülő hierarchia, az oligarchikus pártarisztokrácia, a demagógia és a cenzúra. Itt maradt és újraépült egy mindenen és mindenkin átgázoló materiális és internacionális pénzhatalom, amelyben képmutató és álszent módon kiteljesedik és összefonódik az állami- és nemzeti szocializmus. Furcsa öszvér lett ez a sok tekintetben balkáni, örökké a népre hivatkozó, „kaparj kurta kapitalizmus”, ahol csak az eszeveszett tolvajtempó diktálja az ütemet. A jövő úgy kezdődött el számunkra, hogy a múlt igazából be sem fejeződött!
De, hogy jön mindez ide? Hogyan jön mindez az Inconnu csoport elfeledett, elhallgatott történetéhez? Sajnos a kelleténél több és összetettebb emberi, művészi és közéleti szálon kapcsolódik hozzánk ez a nagyon brutális és szürreális magyar valóság. Azt is mondhatnánk, hogy naiv, idealista és romantikus lelkületünkkel, az „örök átmenet” lázadó gyermekeiként mindig, minden esetben rosszkor voltunk rossz helyen. Örök határmezsgyéken vándoroltunk. Művészként túlzottan politikusok voltunk. Politikusként túlzottan művészek. Elhittük, hogy létezik még belterjes civilizációnkban és kultúránkban a humánum, a szeretet, a szépség, a harmónia, a jóság és józanság fennkölt világa. Álmainkban elhittük és elképzeltük, hogy létezik még igazságos, becsületes, bölcs, gondoskodó és szerethető földi hatalom és állam. Elhittük, hogy őszinte érzelmeinkkel és szenvedélyeinkkel megváltoztathatjuk ezt az alapjaiban megrontott és elromlott világot. Betegesen hittünk az értékek mindent elsöprő erejében! Ennyi évtized elmúltával azonban rá kellett döbbennünk, hogy súlyosan tévedtünk! Rá kellett eszmélnünk, hogy azok a szerteágazó ideák, amelyekért harcoltunk, amelyre feltettük az egész életünket, nos, azok nem léteznek. A várva várt felvilágosodás helyett eljött az elsötétedés kegyetlenül buta, gőgös, gyűlölködő és megalázó korszaka. Ebben a drámai útvesztőben már nincs közösségi érték és belső, isteni iránymutatás. Itt már csak az önzés, az irigység, a cinizmus, a beteges individualizmus, az eltorzult egoizmus munkálkodik szinte mindenkiben. A mások feletti hatalomvágy és a telhetetlen pénzéhség gyorsan felzabálja a kapzsi lelkeket. Pőrén lecsupaszodott, elaljasodott és elbutult körülöttünk minden. Homokvárak között, sivár, felszínes, bulvár-sivatagban járjuk elveszetten az őrlődő kanosszát, miközben nem leljük az új hazát. Talán ennek a kínzó mai hontalanságnak az okán maradtunk örök vesztesek és ismeretlenek!
Pedig a kezdet ragyogóan szépen indult! Tudatosan róttuk a köröket, építettük magunkat. Bújtuk a könyveket, ittuk a szép képeket és a színes szavakat, szinte minden időnket színházakban, mozikban és kiállítótermekben töltöttük. Kerestük az akkori karizmatikus arcokat és példaképeket. Kandinszkij, Kuroszava, Tarkovszkij, Bergman, Bódi Gábor, Halász Péter, Paál István és a többiek nem hagytak nyugodni. Minden tekintetben formabontó, lázadó avantgardisták lettünk. Igazi szellemi bátorsággal, kreatív elszántsággal készültünk a későbbi kihívásokra és csatákra. Egy távoli szolnoki estén, az ottani művésztelep csoportos magányában megszületett az ötlet. Ismeretlenséget takaró nevünk ötlete. Akkoriban már felbontották leveleinket és csomagjainkat, esténként szürke arcú nyomozók követtek, munkahelyünk vezetőit, családtagjainkat és barátainkat egyre kíméletlenebbül faggatták a rendszer belügyes zsoldosai. Inconnu lett az üldözött név, amely kerülő úton ugyan, de mindig célba ért. Aztán lassan fojtogatóan bezárult a kör, a külső körülményeket tekintve ránk kattant a diktatúra bilincse. Munkahelyről munkahelyre vándoroltunk, aztán mindenhonnan kirúgtak bennünket. Ellehetetlenedett körülöttünk minden, először országos kiállítási tilalommal, majd szintén országos munkavállalási tilalommal sújtottak bennünket. Nem volt sem állásunk, sem pénzünk, de még útlevelünk sem, hogy elmenekülhettünk volna. Lehallgatták lakásunkat, megfélemlítették vagy beszervezték ismerőseinket és barátainkat, de nem adtuk fel. Makacsul nyomtattuk plakátjainkat, szórólapjainkat, kéziratainkat és könyveinket. Egyre biztosabbak voltunk benne, hogy helyes úton járunk. Ebben a fokozódó elnyomásban egyre inkább szent üggyé vált számunkra a sajtószabadság és az elnyomott, de szervezkedni képes szabad ember belső rendje, célja és akarata. Megszületett a politikai művészet (BM/Botrány/Belügy Művészeti frakció) teóriája és ideológiája. A párttal, a bürokráciával, a hivatalokkal való szembenállás polgárjogi ethosza. Ezek az elnyomó hatalommal szembeni megnyilvánulások nagyon gyorsan szimbolikus és teátrális, ugyanakkor cselekvő akciókban nyilvánultak meg. Filmekkel, képeslapokkal, plakátokkal, nyilvános képzőművészeti aktusokkal (happening, performance) mutattuk be a kommunista hatalom kíméletlenül nyers, ember- és szabadságellenes arculatát. Lassan lemerültünk a szellemi és politikai illegalitás legmélyebb bugyraiba. Bírósági ítéletek és börtönbüntetések fenyegettek és lebegtek folyamatosan a fejünk felett.
Már a kezdet kezdetén két hatalmas, áthatolhatatlannak tűnő intellektuális fal magasodott előttünk. A három „T”, a tilt – tűr - támogat világában, a „szabad ember azt csinálja, amit szabad” kulturális közegében, nem engedtek bennünket önállóan művelődni és olvasni. A szabad világ filozófusai, Orwell írásai és 1956 igazi történései megmászhatatlan sziklafalként magasodtak előttünk. Minden későbbi baj forrása itt kezdődött: az elhatalmasodó és kielégítetlen tudásvágyunk és kíváncsiságunk nem fért bele a felkínált kommunista karámba. A szellemi nyitottság, a színes és szerteágazó kreativitás, az önálló alkotókészség sehogyan sem illett bele a párthatározatokkal körberajzolt tömegemberek, kockafejek és sablonarcok szűkre szabott világába. Utólag furcsa ugyan, de gyorsan kinőttük pol-pot megye fővárosát, a provinciális, szürke, poros és unalmas Szolnokot. Törvényszerűen eljött a pillanat, amikor fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Szeretett barátommal, harcos- és „tettestársammal”, Bokros Petivel együtt felköltöztünk Budapestre. Újabb tapasztalatokra volt szükségünk. Arra, hogy saját bőrünkön átéljük az önzetlen összetartozás érzését, másrészt testközelből lássuk azt a jól körülírt, kiábrándítóan gátlástalan értelmiségi árulást! Azt, amely utolsó pillanatokig életben tartotta a diktatúrát. A pokol és a mennyország kapujában drámai volt látni mindazt, ahogyan végleg elválnak egymástól a szavak és a tettek. Kísérteties volt szembesülni a gyáva, álszent és képmutató értelmiségi önfeladásokkal és önfelmentésekkel. Nem volt más hátra, mint előre! Újjáalakítottuk és teljesen átpolitizáltuk a csoportot, új lendületet kaptunk. Lelkiismeretünk és felfűtött szabadságvágyunk teljesen elnyomta és felszámolta a bennünk rejtőzködő, lopakodó kétségeket és félelmeket.
A fővárosban akkoriban –a ’80-as évek közepén-, már javában forrt, rotyogott, pezsgett az ellenkultúra. Írók, költők, festők, szobrászok, zenészek, filmesek és színészek tartottak tükröt a rogyadozó hatalom borostás, eltorzult képébe. Klubokban, művelődési házakban, presszókban, sőt magánlakások titkolt zugaiban szerveződött a sokrétegű, sokszínű nemzeti ellenállás. A Kaposvári Színház, az Egyetemi Színpad, a Szabad Európa Rádió, a Rakpart Klub, a Fekete Lyuk, a József Attila Kör, a táncház mozgalom, Horváth Misi, Zsille Zoli, Csengey Dénes, Cseh Tomi, Cserhalmi Gyuri, Sándor Gyuri, Dinnyés Józsi, Bucz Hunor és a többiek folyamatosan járták az országot, lazítottak és lázítottak. A rendszernek két sebezhető Achilles-pontja volt. Az egyik a világra kitekintő új művészeti irányzatok és stílusok szabadságra vágyakozó kavalkádja, a másik 1956 eltitkolt és elhazudott forradalmának nyílt színi felvállalása. Az Inconnu mindkét irányt bátran és radikálisan bevállalta. Akkoriban két végén égettük a gyertyát! Elmentünk a végletekig, a Fiatal Művészek Klubjában még magunkat is megsebeztük. Vérünket áldoztuk egy távoli, megálmodott, idealizált szabadságért! Elhittük és elhitettük, hogy van értelme az önfeláldozásnak, a Harcoló városnak, és hogy ennyi félelem, megaláztatás és szenvedés után Magyarország mégis a Tiéd lehet. Aztán persze itt is minden művészi megnyilatkozásunkat üldözték és betiltották. Nem maradt más hátra, mint a lakásgalériák, szabadegyetemek, szamizdatok önszerveződő világa. Aztán eljött a pillanat, amikor kiléptünk a fényre, kiléptünk az utcákra és a közterekre, kiléptünk az emberek közé és azt mondtuk: -Ne féljetek! Ne féljetek, mert ha lélekben összefogtok, erősebbek vagytok minden gonosz földi hatalomnál. Mindvégig a Magyar Forradalom emlékezete, és a velünk vállvetve küzdő ’56-osok voltak a példaképeink. Krassó Gyuri, Rácz Sanyi bácsi és Pákh Tibor emberi nagysága nélkül nem vihettük volna tovább a lángot. Jöttek a nagy tüntetések, a március idusák, a véreres októberek, az erdélyi falurombolások és vízlépcső elleni megmozdulások, az olimpiai bojkott elleni tiltakozások, a szolgálatmegtagadók, a szabad sajtó melletti és az emberjogi felvonulások. Szervezkedünk, könyveket írtunk, újságokat nyomtattunk, plakátokat, szórólapokat, matricákat, jelvényeket, zászlókat készítettünk és terjesztettünk. Szinte minden pillanatban spiclikkel, ügynökökkel, besúgókkal és rendőrkordonokkal néztünk farkasszemet. Sokszor merengtünk a magánzárkák koszos fapriccsein. Bilincsek között vergődtünk, de mégis. Maga a reménytelennek tűnő küzdelem mindinkább felemelő volt. Volt benne valamiféle önbecsapó, mámoros és könnyes pátosz. Valamiféle önáltató kegyes hazugság.
Aztán a romantikus álom drasztikusan félbeszakadt. A fordulatos események és történetek végén, sorozatosan jöttek a pofonok. Azoktól kaptuk a legnagyobbakat, akiktől cseppet sem reméltük, ahonnan cseppet sem vártuk. Azok árultak el először, akiknek segítettünk, akik mellett mindvégig kitartottunk. Keserű ébredés volt megélni, ahogyan az egykori maoista, lukácsista, revizionista, demokratikusnak és liberálisnak hazudott ellenzék ismét megtalálta saját gyökereit és összeborult a hatalomátmentő állampárttal. Borzalmas volt összeütközésbe keveredni a tolakodó, hajbókoló, az új hatalom kegyeiért ácsingózó "megélhetési" ötvenhatosokkal. Szörnyű volt szembesülni a nyugati kormányok politikusaival –az újdonsült gyarmattartókkal-, akiknek mindennél előbbre való volt az üzleti érdek, a biznisz, a csencselés, mint maga a szabadságra áhítozó nagybetűs Magyar Nép. Drámai volt megtapasztalni az igencsak alpári népi - urbánus vitát, a gyűlöletet, a szembenállást és marakodást. Aztán a kollektív árulásra felkerült a korona: az önjelölt ellenzéki kerekasztal lovagjai lepaktáltak az egyetemes emberi történelem legnagyobb és legsuttyóbb, véreskezű gazembereivel. A végső csattanó a június 16.-i temetési színjáték –ami már teljes egészében titkosszolgálati végjátszma volt-, az állampárt szerecsenmosdatása. A téren ott tolongott az átvert, szerencsétlen tömeg, az álszent gyilkosok pedig ott álltak révedezve saját áldozataik ravatalánál. Ott álltak sírunknál, ők mondták meg ki voltál. Ott és akkor végzetesen beszoptuk a köpönyegforgató Maszopot! Ott és akkor mi már partvonalon kívülre kerültünk. Mi lettünk azok a kirekesztettek, akiket az újonnan kinevezett politikai garnitúra még a 301-es parcella közelébe sem engedett. Nem tehettük be még a lábunkat sem az általunk megfaragott kopjafákhoz. Nem teljesült, nem teljesülhetett semmi az egykori álmainkból. A posztkommunizmus elindult végzetes útjára, a hajóágyú elszabadult. A kommunista vezetők nem kerültek börtönbe, nem lettek örökre eltiltva a közügyektől, nem lett vagyonelkobzás. Nem lett teljes körű elszámoltatás, nem kerültek nyilvánosságra az ügynöklisták, nem lett felmérve az államvagyon, nem lett földosztás. Nem alakult meg az új Nemzetőrség, nem épült fel az új Honvédség és nem jött létre az új Csendőrség. A vérbírák helyett sem lett egy új és tiszta ítélőszéki garnitúra. Nem jött létre a független és semleges magyar állam, nem kezdte meg törvényalkotó munkáját az alkotmányozó nemzetgyűlés. Nem választhattunk közvetlenül államelnököt, nem kezdhette meg tevékenységét a kétkamarás parlament, nem történt meg a teljes körű rehabilitáció és kárpótlás, nem hívta haza senki a külföldre üldözött magyar emigrációt. A nürnbergi per mintájára, senki sem ítélte el a kommunizmus bűneit. Kimentek a tankok, bejöttek a bankok. Az internacionalista külvilág csak csendesen somolygott és hallgatott. Helyette jött a „spontán” privatizációs, kamu-kárpótlásos, kéz-kezet mosós, lopós, ügynök-elvtárs-uram-báttyámos össznemzeti fos. Köpönyegforgató, ügyefogyott balfácánok, díszpintyek, pojácák, munkásőrök, ügynökök, KISZ-titkárok sereglettek elő ebben a rettenetes dantei színjátékban. Aztán díszzsidók, díszcigányok, dísznácik és díszkeresztények vágták magukat térdre és imára, vagy ültek fel vadászgatás közben háttal a Fehérló fiára. Eljött az ő idejük, eljött az ő országlásuk. Őrület és téboly. Valamit véglegesen és nagyon elrontottunk!
A csalódottságokkal telített évtizedek alatt azért akadt két-három szép és felemelő pillanat. A 2000-es évek elején csodálatos volt a polgári körök nagyszerű mozgalma mellett kardoskodni és bábáskodni. Felemelő volt összehozni a szétszakadt magyar értelmiséget a Visegrádi Disputák során. Később hittünk egy fiatal, tisztakezű és tekintetű generációban, amely új stílust, új lendületet ígért. Aztán jött 2006 morális forradalma, ahol azt reméltük, sikerül befejezni az alapjaiban elrontott rendszerváltást. Az általunk kirakott Kossuth téri koporsóval megüzentük az utódpártnak és mindenki másnak: - Innen már nem lesz feltámadás. És az üzenet váteszi módon beteljesedett. Lassan és szisztematikusan minden összeomlott. Zsákutcák és vargabetűk között vergődtünk, örök „békeharcra” ítéltettünk. Az önsorsrontó, fanatizált gyűlölet behatolt a hétköznapjainkba. A központosított, kézi vezérelt politika átvette az irányítást az élet teljessége felett. Itt nincs már magán- és családi élet, szexualitás, iskola, kórház, művészet, kocsmázás, esküvő és temetési szertartás az ő tudta, fennhatósága és engedélye nélkül. A Nagy Testvér gondolatrendőrsége mindenhol követ és figyel bennünket. Keserű volt szembesülni azzal, hogy a politika nem értelmiségi, különösen nem művészeknek való feladat. A politikusnak mifelénk gátlástalannak, lelkiismeretlennek, arcátlannak, hazudozósnak, műveletlennek, pénz- és hataloméhesnek kell lennie. Ez a modern trend, ez a korszerű elvárás. Az Inconnu csoport tagjai valahogy nagyon mások voltak. Senkinek sem kellett a bátorságuk, az antikommunizmusuk, a hagyománytiszteletük, az egyenességük, a szókimondásuk, az ötletgazdagságuk, a humoruk, a puritanizmusuk, a szociális érzékenységük, az empátiájuk és a segítőkészségük. Pedig fennállásuk alatt szinte mindenkin, mindenhol, minden nemes ügyben csak önzetlenül segítettek. Egykor tolták az ellenzék szekerét, fáradhatatlanul dolgoztak ’56 és a sajtószabadság ügyén, aktívan támogatták a civil mozgalmakat és kezdeményezéseket. Segítették az első szabad kormány értelmes döntéseit, önzetlenül harcoltak egy nagy ígéretekkel induló, fiatal nemzeti mozgalomért. Különösen sokat dolgoztak egy polgári, jobboldali, konzervatív értékrend megteremtése érdekében. Aztán csend lett. Minden erőfeszítésüket, minden küzdelmüket elsodorta a közönyös érdektelenség. A méltányosság, a hála és tisztelet tényleg nem politikai kategória. Még egy kósza, csendes "köszönöm"-öt sem mondott soha senki ezért a küzdelmes életműért. Ennek a mai modern világnak nincsenek már civil hősei. Sőt! Az önjáró, okos és intelligens ember rendkívül veszélyes! Nem kellenek ide az önzetlen, szerény, alázatos és áldozatvállaló honpolgárok. Valami hasonlót élhettek át Rákóczi névtelen talpasai, Kossuth magukra hagyott katonái, a háborús frontvonalak arctalan hősei vagy 1956 mindmáig ismeretlen utcai harcosai. Az Inconnu kirekesztett tagjai felett eljárt az idő, tetteiket elhantolta, maga alá temette a szelektív emlékezet. Lassan, csendben, keserűen, csalódottan, olykor nélkülözve mind elmennek majd a semmibe. Torzóba merevedett életükkel belefekszenek abba az egykor sokat emlegetett hatodik koporsóba. Furcsa, hogy éppen az borítja rájuk a szemfedőt, akiben egykoron bizakodtak. Furcsa, hogy ez az önbeteljesítő névválasztás lesz végül a közös sorsuk és vesztük. Ismeretlenek voltak és maradtak. Nyomtalanul eltűnnek majd a történelem vad viharában.
INCONNU CSOPORT / Fontosabb kiállítások és bemutatók:
· 1978. május 1. Cegléd - Az Inconnu művészcsoport megalakulása / Csoportos kiállítás / festmények, szobrok, grafikák
· 1978. november 17. Jászberény - Tanítóközpont / Betiltott kiállítás
· 1978. december 31. Szolnok - Szigligeti Színház / Kiállított tárgyak és plasztikák
· 1979. július Berekfürdő - Képzőművészeti alkotótábor / Képregények és képeslapok készítése
· 1979. szeptember 4. Zánka - Úttörőváros / Botrányos happening
· 1979. szeptember 22. Szolnok / Születésnapi happening
· 1980. január 17. Budapest - Fiatal Művészek Klubja / Botrányos happening
· 1980. április 22-30. Kunszentmárton / Provokatív kiállítás - Szolnok megyében betiltják a csoport működését
· 1980. május 23. Budapest - Képzőművészeti szakközépiskola / Botrányos happening
· 1980. június Berekfürdő - Képzőművészeti alkotótábor / Mail art készítés
· 1981, november 21. Budapest - Pszichiátriai Intézet pincéje / Látványos happening
· 1981. Elektronikus zenei kísérletek / Artpool archívum / Inconnu kazetta
· 1981. december - Az Inconnu csoporton belül megalakul a Politikai-művészet Frakció
· 1982. február Budapest - Fiatal Művészek Klubja / Postai művészet kiállítás, mail art
· 1982. március Budapest - Fiatal Művészek Klubja / Magyarország a tiéd lehet kiállítás / tárgyak és grafikák
· 1982. április Budapest - Fiatal Művészek Klubja / Betiltott kiállítás - Országos kiállítási tilalom
· 1983 május Budapest / Az Inconnu csoporton belül megalakul a Botrány-művészeti Frakció / BM
· 1984-85. Budapest / Artéria Galéria működése / 31 alkalommal bemutatók, kiállítások, politikai rendezvények a lakásgalériában
· 1986-87. Budapest - The fighting city 1956 / A harcoló város nemzetközi kiállítás Krassó György lakásán, amelyet a rendőrség elkoboz
· 1987. október London - Meeteng hause / 1956-os emlékkiállítás / Grafikák
1988. Budapest / Éhségsztrájk az elkobzott útleveleinkkért
· 1988. október Budapest - Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcella / Emlékoszlop, központi kopjafa - a műalkotást a rendőrség ideiglenesen elkobozza
· 1980-89. Budapest / Nemzetközi adománygyűjtés az '56-os emlékmű javára
· 1989. június 16. Budapest - Rákoskeresztúri köztemető 201-es parcella / Nemzeti Sírkert kialakítása / További 300 fejfa megfaragása és felállítása
· 1989. augusztus Amszterdam / Európa az árral szemben fesztivál / Installáció
· 1990. június Gemenc / Művészeti alkotótábor szervezése / Festmények és grafikák
· 1991. március Szolnok - Megyei Művelődési Központ / Inconnu kiállítás / grafikák, installációk, performance
· 1991. október Marseille / Művészeti fesztivál / nagyméretű installáció
· 1992. június Párizs / Kiállítás a Montmartre-on / Grafikák
· 1993. június Berlin / Alternatív művészeti fesztivál / grafikák
· 1994. június Kassel / Művészeti könyvkiállítás és vásár / grafikák
· 1995. szeptember Frankfurt am Main / Grafikai kiállítás
· 2002. május 24-26. Kaposvár /Új Inconnu csoport / Utcai installáció
· 2002-2003. Országos vándorkiállítás / Antikommunista politikai plakátok
2006. szeptember-október / Kossuth téri koporsó / Installáció
· 2008-2012. Szentendrei-sziget / Árvalányhaj művésztanya kulturális rendezvényei
· 2013-2014. Országos vándorkiállítás / SÁMÁNRAJZOK / Magyar őstörténet képekben
· 2015. Szentendrei-sziget / Árvalányhaj művésztanya / Sámán-mandalák kiállítás
· 2016. Szentendrei-sziget / Árvalányhaj művésztanya / Mágikus tükrök kiállítás
· 2017. január - március / Országos vándorkiállítás / Nagyméretű GULAG installáció
INCONNU CSOPORT / Képzőművészeti munkáik megtalálhatók:
· Artpool Archívum / Magyarország / Budapest
· Bokros Péter magángyűjteménye / Budapest - Nagykörű
· Árvalányhaj művésztanya / Magyarország / Szentendrei-sziget
· Hoffmann István magángyűjteménye / Dunabogdány
· The International Council of the Museum of Modern Art / New York / USA
· Staatsgaleria Modern Art Museum / Stuttgart / Németország
· Universiteits Bibliotheek / Amsterdam / Hollandia
INCONNU CSOPORT / Filmek:
· Gulyás János: Ismeretlenek / Dokumentumfilm az Inconnu csoportról
· Ismeretlenek 1.: https://youtu.be/52ZpRyir0X0
· Ismeretlenek 2.: https://youtu.be/Vrl_hKsDhN4
· Ismeretlenek 3.: https://youtu.be/EZ38F7mZTiA
· Portréfilm / Az Inconnu csoport / https://youtu.be/eZOfPgUBCYg
· Film Studió Planet / Lejáratás és bomlasztás - A hálózat örök / https://youtu.be/-arVr1ErRrs
· Rendszerváltás / Beszélgetés Molnár Tamással / https://youtu.be/78qM6M9i_-M
· N1 kávézó / Beszélgetés Molnár Tamással / https://youtu.be/UNNvRRM1LJM
· 2006. Amnesztiát / Dokumentum videó / https://youtu.be/R1sV8d5Fo-o
· 2006. Kossuth tér / Dokumentum videó / https://youtu.be/niMIwzU352Q
· 2016. A Kossuth tér visszatér / Sajtótájékoztató / https://youtu.be/wN1mMHebz6I
· Hungária Televízió / Véres nagyoperett kiállítás / https://youtu.be/jcuhpSPUyp8
· Kristály Média / Sámánrajzok kiállítás / https://youtu.be/Wr_lHaK2zas
· Magyarok a Gulagon / Pesti Srácok / https://youtu.be/fiEr7kNHg6w
INCONNU CSOPORT / Könyvek:
· HARD -képregény magazin / Inconnu csoport 1979
· Ismeretlen földalatti vonal I.-II.-III.(szamizdat) 1979-1983 / Punknow Kiadó
· Történések és dokumentumok (szamizdat) 1983 / Inconnu csoport
· Retrospektív - művészeti album (szamizdat) / Artéria Kiadó 1985
· Szentháromság - Játékok a félelemről (szamizdat-drámák) Arteria–ABC Kiadó 1986
· A hús mitológiája - művészeti album (London) / Artéria Kiadó 1988
· Kopjafák és vallomások / Levelek 1956-ról /Kiadó: Csapó és társai, Szeged 1989
· Spion bölcsei / Válogatás a nemzeti sajtónak és az asztalfióknak írt publicisztikákból / Megvető Kiadó 2003
· Hontalanság / Megvető Kiadó 2004
· Szarháziak és Giccsmagyarok. Válogatás a nemzeti sajtónak és az asztalfióknak írt publicisztikákból / Masszi Kiadó 2005
· Polgárháború / Megvető Kiadó 2008
· Végítélet Megvető Kiadó 2010
· Emberhalász Megvető Kiadó 2010
· Megfeszítve Megvető Kiadó 2012
· A szélmalomharcos / Önéletrajzi kötet / Megvető kiadó 2012

2017. május 5., péntek


PROGRAMAJÁNLÓ / Árvalányhaj művésztanya  
TAVASZKÖSZÖNTŐ ÜNNEP 2017

Eleged volt a télből, a szürkeségből és a depresszióból?
Gyere ki hozzánk a tavasz ünnepén!
Tanyasi évadnyitó az Árvalányhaj művésztanyán!
Helyszín: 2017 Pócsmegyer, Labdarózsa u. 4.(Szentendrei-sziget, Surány IV.)  
GPS: 47°41´49.96´´ ; 19°6´38.63´´)
Tanya képekben: https://photos.google.com/albums
Kezdési időpont: 2017.május 20. szombat 15.00 óra

Tervezett programok: Májusfa állítás, sajt-, pálinka- és borkóstolás, mezei focimeccs, íjászkodás, lovaskocsikázás, főzőverseny, közös vacsora, kiállítás, népzenei bemutató, koncert, zene és tánc hajnalig.
Élőzene: Piri József – az Atlantisz együttes zseniális billentyűse
Olcsó önkiszolgáló büfé!

Állandó kiállítások a tanyán: 
Molnár Tamás - Sámánrajzok: https://photos.google.com/albums
Molnár Tamás - Sámán mandalák: https://photos.google.com/albums
HAGYOMÁNYOS FŐZŐVERSENY:
Várjuk a kreatív pörkölt, paprikás és gulyás ötleteket! Bográcsot és alapanyagot hozzatok, a tűzifát mi biztosítjuk!
A gulyás- és pörköltfőző versenyre az alábbi címen kérjük a csapatok nevezését:muvesztanya@gmail.com

GYERTEK EL MINÉL TÖBBEN, SZERETETTEL VÁRJUK AZ ISMERETLEN ISMERŐSÖKET (IS)! 
(Előzetes bejelentkezés esetén, korlátozott létszámban, a falusi turizmus keretében olcsó szálláshelyet is tudunk biztosítani!)
Előzetes bejelentkezés szükséges: muvesztanya@gmail.com
Házigazdák: Klári & Tamás


Elérhetőség: Tel: 06/26/631-620 - Mobil: 06/70/544-1019 

KÖNYVAJÁNLÓ / Magyar menedék Könyvesház
A Kossuth tér visszatér / Molnár Tamás ajánlása
Kossuth tér 2006 - Előszó a messzi távolból 

Kevés olyan kegyelmi pillanata akad az életünknek, amikor feltámad és megmozdul a mélyen alvó néplélek. 2006 forró őszén történt valami súlyos és mélyreható társadalmi kataklizma, amely később alapjaiban megrengette és felforgatta a szürke hétköznapjainkat. Szinte sorsszerű, hogy az alulról szerveződő népmozgalmak minden esetben elbuknak, kifulladnak vagy kivéreznek. 

A magyar történelmi múlt szinte mindegyik kiemelkedő pillanata ellobbant és elhamvadt, hogy aztán később beteljesítse történelmi üzenetét és küldetését. Ahhoz, hogy megértsük 2006 mai tanulságait, vissza kell mennünk az időben, és szembesülnünk kell néhány kimondatlan vagy még inkább eltitkolt alapvetéssel: 1. Minden hataloméhes messianisztikus uralkodó azt gondolja önmagáról, hogy ő és az általa kiépített rezsim a történelem végső ki- és beteljesedése. Az egoista és despotikus hatalmi önimádat nem szabadságot és jólétet teremt, hanem csak zaklatott rémálmokat. 2. A hierarchiában élő nép számára, nincs jó és igazságos kasztrendszer. A szabadság vagy a jóléti kiváltság csak és kizárólag az uralmon lévőknek és haszonélvező udvaroncaiknak adatik meg. A rejtett rabszolgaság sajnos mindmáig élő örökségünk! 3. A szabadságra, testvériességre és egyenlőségre felépített nyugati demokráciaeszmény minden ízében hazug, hamis és igaztalan, mondhatnánk azt is, hogy kétségbeejtően látszólagos, vagyis halott. 


Ha lefordítjuk a mai magyar valóságra ezt a három általános és alapvető kinyilatkoztatást, akkor többek között a következő megállapításokra juthatunk: 1. A mai pártállami és posztkádári Magyarországon tudatos és jóváhagyott hatalomátöröklődés / átörökítés zajlott (apák és fiúk között), ezért nem történt, nem történhetett semmiféle valódi, mélyrétegű rendszerváltás. 2. Amíg az egykori "ellenzéki kerekasztal" kollaboráns és manipulált pártjai uralják a törvényhozást, a közvagyont és a közbeszédet, addig nem is lehetséges semmiféle változás. 3. Végletekig kiépített hatalmi rendszerek és struktúrák csak rendszerszinten bukhatnak meg, hétköznapi választások során sohasem. Kicsik vagyunk a gyökeres változáshoz. 


Legtöbbször (sajnos) világpolitikai aktus, akarat vagy sorscsapás dönt saját sorsunkról. Mindezekből az alábbiak következnek: Az újkori történelmi "ősbűn", a kommunizmus előre kitervelt és megkoreografált teátrális aktusából fakadt. A Nagy Imre-temetés hazug koporsószimbóluma nem egy totalitárius rendszer végső temetését, hanem egy bűnös, népnyúzó rezsim ismételt feltámadását és újjászületését jelképezte. Ma már látjuk, hogy szinte minden szó és minden tett előre megkomponált és kitervelt hazugságária volt. Aztán a következmények nélküli, álszent, a valódi katarzist nélkülöző folyamat lassan felzabálta a lelkeket, testeket és a valóságot. Az istenadta nép többsége örömmel elhitte és beletörődött, hogy létezik békés átmenet összeomló kommunista diktatúra és dekadens demokrácia között. Elhitte a nagy kivetített metamorfózist, azt, hogy vérvörös elnyomói européer szocialista internacionalistákká vedlenek. Elhitte, hogy szélsőliberális rohamosztagosokból a keresztény üdvtant mantrázó, alázatosan térdeplő, polgári szolga lehet. 


Furcsa ugyan, de a zsebhorizontú, ateista tömeg ritkán gondolkodik következetesen. Egykor volt istenhitét gyarló politikusaira vetíti. Kóros rajongásától már nem lát, eszét vesztve tévelyeg az önjelölt, ígérgető pojácák között. Aztán jött a katarzis. Jött a pojácák öntelt királya, és elmondta rémisztő "igazságbeszédét". Úgy kellett ez fanatikus híveinek és ellenségeinek, mint egy falat kovászolt kenyér. A felkorbácsolt "rohadt, nyüves ország" egyszerre őrjöngött és nyüszített. Mindkét oldalon hivatkozási alap lett ez a teljesen hazug és alávaló kinyilatkoztatás. Ebben a fortyogó változatlanságban a bűn végleg erénnyé kovácsolódott, akárcsak az a fránya történelmi szükségszerűség, amely teljes körű felhatalmazást adott a folyamatos, arcpirító tolvajlásnak. 


Az arrogancia, a cinizmus és árulás felmagasztosult, az erkölcs és morál lenullázódott, kitört az osztály nélküli osztályharc. Mindent elöntött és beterített a gátlástalan, mohó és csillapíthatatlan hataloméhség. Olyan lett ez a belterjes, fekáliával leöntött világunk, mint egy véres nagyoperett. A hömpölygő tömeg önérzete egyre csak nőtt, csapongott és dühöngött, végül összefeszült. Valami félelmetes távoli tűz lobogott a bepárásodott tekintetekben. Egymásba folytak nappalok és éjszakák, egymásba folytak az indulatok. 


Aztán orrfacsaró, bűzös füstben villogtak a kardlapok, vágtattak az attakparipák, emberszerű maszkos véglények forró golyókat lőttek a lelkekbe. Véres tetemek hevertek szerteszét. Barikádokat emeltünk eléjük, mindhiába. Golyóik szilánkosra szabdalták Árpád dicsőséges lobogóját. Véres emberi testek vergődtek szanaszét. Aztán bátran kiszabadultunk önmagunk fogságából, boldogan széthordtuk a szabadságot, felgyújtottuk a hazugságot, jó volt néhány pillanatra ismét őszinte emberként létezni, lenni, megmaradni és tovatűnni. 


A pillanat hevében ismét megjelent a koporsószimbólum: "Nektek innen már nem lesz feltámadás!" Azt gondoltuk és üzentük, hogy végre felvirradt egy új, igazi és valódi rendszerváltás hajnala. Ám súlyosan tévedtünk! A legfájdalmasabb árulás onnan omlott reánk, ahonnét cseppet sem vártuk. Sok-sok idő telt el azóta. Az árnyékok elhalványultak a kopott falakon. A félelem is megszűnt már, csak a kívülállók végtelenül naiv reménye maradt meg legbelül. Azt hittük, hogy végleg leromboltuk azt a régi, elrohadt rendszert, pedig kölcsönös gyűlöletünkkel csak újjáépítettük azt, még masszívabb és szélesebb alapokon és talpazatokon. 


A rendíthetetlen önteltség sötét obeliszkje most büszkén magasodik felettünk. - Légyen akaratotok szerint, beteljesítem rajtatok a végzetet! - szól felénk a többségi orákulum mindenható hangja. Az égieknek látszó földi tüneményből végleg elillant már a spiritualizmus csillámpora. A karizmából mára csak a kar kegyetlen izma maradt. Ennyi idő után végre valljunk be őszintén és bátran valamit önmagunknak: 2006-ban, ebben a furcsa, elbukott "morális forradalomban" látszólag semmit sem sikerült elérnie a lelkes, önfeláldozó tömegnek. Az utca lobogóját lenyúlták logónak, őszinte radikális dühét először militarizálták, majd egy váratlan, ismételt arculatváltással elvették háborgó lelkét, és kedélyes cukisággá szelídítették. 


De ez a kisebbik baj csupán, mert rendszerszinten minden változatlan maradt. "Vedd el a másét, erővel! - harsogták egykor a fegyveres kommunisták. "Lopd el a másét, törvényileg! - nevetnek szemedbe cinikusan a mai "demokratikus" jogalkotók. Változtass meg mindent, hogy minden változatlan maradjon - szól fejünkben az időtlen bölcsesség. Nem csoda, ha kitántorogtak innen mosogatni a jövőkép nélküli becsület, lelkület és érzület fiatal tömegei. Hiába roggyant meg vészesen a balfaszok utódpárti garnitúrája. 


A hazaáruló liberális gyalog-galopp rendületlenül - féllábon ugrálva-, döcög tovább végzete felé. Hiába erősödött meg a jobbikból egyre rosszabbá váló nemzeti dekoráció, a sorskérdésekbe nem szólhat bele. Hiába minden, ha lázas dühünkben átestünk a sötét ló 2/3-os oldalára. Mi, a rezervátumok és sátortáborok örökké becsapott lakói nem jöttünk rá időben, hogy a korlátlan felhatalmazással csak és kizárólag visszaélni lehet. Hiába minden, mert ebben a félfeudális, elsötétedő despotizmusban, Orbánisztán szikár földjén tökéletesen sikerült kiszidoloznunk ezt a velejéig elbaltázott gyurcsányi gyűlöletet. 


Furcsa, öszvér világ lett ez. A haveri oligarchákból álló, kontraszelektált pártállam kiveti ránk a hadiadót, vazallusai bezsebelik a feudális hűbért, békeharcot és körmenet hirdetnek, a félelemre közösséget építenek, végül - hallgatva az idők szavára - az elátkozott államszocialista rendszert bőszen átalakítják majd álnemzeti szocializmussá. A történelem más szinteken ugyan, de örökké ismétli önmagát. A hatalom lélektana igen egyszerű. Kaparj, kurta, mert ismét beérett az értelmiségi árulás! 


De tényleg: Húzzunk bele! Mi az, hogy! Nagyon, is! Lesz még valaha morális forradalom, vagy megmarad nekünk az utolsó szalmaszál, a földhözragadt éhséglázadás? Lesz még valaha naiv és idealista embertömeg, aki szabadságért, igazságért, önbecsülésért, nemzeti eszményképekért valaha harcba száll? Ebben a nagy "világmegváltó" önzésben és egoizmusban lesz még közösségi érték és akarat? 1956 után már csak a lobogóból kivágott, üresen tátongó lyuk maradt reánk. 


A Pesti Srácok alvadt vérét lassan teljesen betakarja az eldudvásodott, parlagon hagyott anyaföld. Mert a megélhetési forradalmárok örökké átfestik és plagizálják a múltat. A manipuláció bajnokai mindössze ehhez értenek. Következmények nélkül próbálják minimalizálni az eljövendő bukás kockázatát. Mégis. Isten teremtményeiként hinnünk kell a földöntúli csodákban. Akár saját életünk árán is hinnünk kell a Gondviselés mindenen átáramló, felemelő erejében. 


Vagyunk itt jó néhányan, akik 1956-ban látták meg először a felkelő nap tündöklően sugárzó fényességét. Vagyunk itt egy néhányan, akik 2006-ban, az elsötétedő alkonyi fényben pillantottunk bele utoljára harcoló társaink szemébe és szeretetteljes arcába. Vér, veríték és könnyek. Köszönöm nektek ezt a korszakokon átívelő és felemelő történelmi pillanatot. Köszönöm, hogy azokban a nehéz időkben ott lehettem veletek és mellettetek. Köszönöm, hogy a barátotok lehettem! Nagy kaland magyarnak születni, magyarrá lenni és magyarnak maradni! Vigyázzatok a bennetek lobogó tűzre! 


Molnár Tamás képzőművész, író, publicista




1956 ALULNÉZETBŐL  
Beszélgetés Molnár Tamással, az Inconnu művészcsoport tagjával

- Közeledik a magyar forradalom 60. évfordulója. Gondolom az esemény kapcsán teli van tervekkel, meghívásokkal, programokkal, elismerésekkel és kitüntetésekkel. 

- Ugye most viccel? 


- Teljesen komolyan kérdezem, hiszen a késői Kádár-korszak ellenzéki szereplői közül önök voltak azok, akik talán a legmarkánsabban zászlójukra tűzték és képviselték az '56-os forradalom ügyét. 


- A mai zaklatott világban senkit sem érdekel az egykori ellenzéki Inconnu művészcsoport munkássága és története. A hangos, teátrális ünneplés is igen távol áll tőlünk, az évforduló pedig nem rólunk szól. Ismeretlenek voltunk és maradtunk, teljesen azonosultunk a nevünkkel. Ez így természetes.


- Számomra cseppet sem az, hiszen mindent átéltek és végigcsináltak '56 kapcsán: illegális szamizdatok, plakátok és röplapok, szabadegyetemek, hazai és nemzetközi kiállítások, könyvek, konferenciák, utcai tüntetések és megemlékezések szervezése, na és persze a híres kopjafák. Ezek után semmi állami elismerés és kitüntetés? 


- Ugyan már, ki tüntetne ki bennünket? Régi besúgók vagy ügynökök? Arculatot váltott egykori kommunista bankárok, párttitkárok vagy KISZ-titkárok? Megélhetési ötvenhatosok, akik nagyon bátran a demokrácia langyos lábvizében - persze tisztes fizetség mellett -, megtalálták magukban az elveszett nemzeti hőst? 


- Cseppet sem csodálkozom a keserűségén és a cinizmusán. 


- Egyáltalán nem vagyok cinikus, ez a mai magyar valóság. Soha nem vártam semmiféle hatalmi hálát a múlttal kapcsolatban. A lelkiismeretünkre hallgatva cselekedtünk, tettük, amit tennünk kellett. A diktatúra legsötétebb időszakában őriztük a szabadságnak ezt a kicsinyke lobogó lángját. Teljesen természetes, hogy a „rendszerváltozás” óta nem veszünk részt a magyar forradalom politikai újrahasznosításában. Az mondjuk erősen zavar, hogy az egykori harcostársaim közül jó néhányan súlyos anyagi gondokkal küzdenek. Az ellenállásban eltöltött évekért még nyugdíjat sem kapnak. Sokszor még a villanyszámlájukat sem tudják kifizetni, miközben a vérünkből élő paraziták luxusban vergődnek.


- Ez igen szomorú és érdekes. Mire gondol a politikai újrahasznosítás kapcsán? 

- A mindenkori politikai hatalom a saját érdekei szerint alapjaiban átrajzolja és sokszor meghamisítja a történelmet. A szubjektív, vagyis személyesen át- és megélt történelem ezért sokkal közelebb van az igazsághoz, mint a tanult, tanított történelem. Az én személyesen megtapasztalt ötvenhatomnak kevés köze van a patetikus, színpadias, fennkölt és képmutató nosztalgiához. A történelmi múlt politikai újrahasznosításából legtöbbször teljesen elveszik a lényeg, az adott történelmi esemény üzenete és esszenciája. Először Kádár végezte el brutálisan '56 újrahasznosítását. Átcímkézte ellenforradalomnak, akasztásokkal, terrorral félelmet gerjesztett, majd a viszonylagos jólét demagógiájával gulyáskommunizmust főzött a legvidámabb barakkban. Az átfordított és elferdített 1956-ból mumus lett, a rendszer vaskos és sötét, cseppet sem legitim talpazata. A kommunisták aztán legközelebb a Nagy Imre temetésen használták fel, illetve hasznosították ötvenhatot. Demokratákká maszkírozták magukat, átvedlettek elvtársakból urakká. Ez olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy később egy alkoholista pufajkás, aztán egy besúgó (D-209), majd egy KISZ-es kretén lett Magyarország miniszterelnöke. A KISZ-titkárok ádáz harcából aztán megszületett a kétharmad, miközben Magyarország mindvégig kómában maradt. Mintha végleg elveszett volna számunkra 1956 feltámadásának lehetősége és esélye. 


- A mai, most regnáló kormányzat hogyan és miképpen hasznosítja újra 1956 történelmi eseményét és szellemiségét? Azért kérdezem mindezt, mert ennyi pénz és energia, ennyire koncentrált és átfogó politikai akarat, ennyire összehangolt történelmi és kulturális ismeretterjesztés és értékteremtés soha nem folyt '56 ügyében. 


- Nagyon szép és fennkölt a mostani ünnep, de a jelenlegi kormányzat történelmi tudata is igen erősen szelektív. Ha az egykori ellenzékre gondolunk, ma már csak Orbán Viktort látjuk, ahogyan elhurcolják a Batthyány-örökmécsestől. Ha a nagy átverésre, a Nagy Imre temetésre emlékezünk, mindenkinek csak az ő - egyébként igen ígéretes -, beszéde ugrik be. Az a beszéd egyébként igen látnoki volt, tényleg mindannyian ott fekszünk ma is a hatodik koporsóban. Orbán ma kétségtelenül a legkarizmatikusabb, legkreatívabb, de egyben a legmagányosabb politikus a térségben. A hatalom személyiségromboló hatása a magánnyal karöltve igen kegyetlen tud lenni, nyilván ezért épít most gőzerővel fel egy kollektivista mítoszt ötvenhat és önmaga köré. Másrészt Orbán már régen kinőtte az országot, már csak papíron miniszterelnök. Láthatóan hatalmas nemzetközi ambíciói vannak. A történelmet, a szavazópolgárt, a népet mindössze eszközként, egyfajta tömegerőként használja távlati céljai eléréséhez. Most minden lehetséges módon mutatnia kell a külvilág felé az ország töretlen egységét. Ez az össznemzetinek beállított propaganda, ez a mesterséges illúzió, ez a történelmi virtualitás azonban szintén eltakar valamit. Hogy mit, arról már sokszor beszéltem: a valódi nemzeti függetlenséget, az alulról önszerveződő társadalmat, az értékteremtő civil kurázsit a mindenható és belterjes pártállammal szemben. Az autokratikus rezsimek sajátja, hogy állandóan a népre, az emberekre hivatkoznak, miközben félnek és tartanak tőle. Többséget vizionálnak és láttatnak akkor is, amikor kisebbségben vannak. A kollektivista, össznépi, felülről irányított mítoszteremtés is egyfajta hagyomány mifelénk. Ezt éltük át a szocializmusban és most a legutóbbi népszavazási kampányban, melyre most rárakodik ötvenhat kollektivizált emlékezete.


- Ön szerint tehát mi lenne '56 igazi, elhallgatott esszenciája? 

- A hivatalos értelmezés szerint a mai Magyarország egy legfontosabb legitim alappillére 1956. Szerintem már ez is egy jól megkomponált hazugság. A mai rendszer egy felülről tudatosan kitervelt és létrehozott, a kommunista párt és az általuk kiválasztott kollaboráns pártképződmények közötti belső alkuból született. Az úgynevezett „ellenzéki kerekasztal” legtöbb tagjának semmi köze nem volt sem az antikommunista ellenzékhez, sem '56 igazi szelleméhez. Jól felfogott és megtervezett anyagi és hatalmi érdekeik szerint, ők csak asszisztáltak a gazdasági és politikai hatalomátmentéshez. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy amíg ezek közül a pártok közül valamelyik is a magyar törvényhozás tagja, addig nem beszélhetünk valódi rendszerváltozásról és ötvenhat valódi örökségéről.


Ezen túl, van még két igen fontos momentum, amely soha nem bukkan fel az újkori ünnepségek és megemlékezések során. Nyilván nem véletlenül hallgatnak 1956 legfontosabb szimbólumairól, a lyukas lobogónak és a Kossuth-címernek a mélyebb értelmezéséről. Mindkettő a magyar függetlenség szimbóluma. Aki igaz szívvel hisz 1956 eszményeiben, az függetlenségpárti. Nem akar nagyhatalmak örök csatlósa és cinkosa maradni, nem akar semmiféle függőségi viszonyt például az EU-val és a NATO-val. Nem véletlenül hiányzik a magyar parlamentből egy hiteles függetlenségi párt. Olyan, amely büszkén képviselné országunk örökös semlegességét és függetlenségét. Ma itt is kettős beszéd folyik: - A politikai garnitúra vezető tisztviselői nemzeti függetlenségről papolnak, miközben naponta hűségesküt tesznek Amerika, az EU és a NATO szövetségi rendszere mellett.

A másik örök tabutéma 1956 kapcsán az alulról szerveződő népmozgalom, a Munkástanácsok hatása, létrejötte és kérdésköre. Aki valóban '56 talaján áll, annak minden eszközzel szorgalmaznia kellett volna a Munkástanácsok országos hálózatának ismételt létrejöttét és hatalmi pozícióba való bekerülését. Ha beindul és létrejön ez az egészséges népi önszerveződés, akkor a dolgozók részvényesek, vagyis tulajdonosok lettek volna saját gyáraikban, üzemeikben. Akkor megakadályozhatták volna az ország brutális kirablását. Nem véletlenül nincs a magyar parlamentben egy hiteles szociáldemokrata párt, vagy egy vidéki gazdákra épülő parasztpárt. Valódi, alulról építkező népképviselet helyett, történelmi trend lett a Rózsadombon urizálni és pöffeszkedni. Mintha mindenki elfelejtené, hogy forradalmakat mindig a „prolik” csinálják. Azok, akiknek már nincs mit veszíteniük.

- Hallgatva önt, egyre jobban megértem, hogy miért mellőzi a mindenkori hatalom az Inconnu csoportot. Címszavakban összefoglalva, az 1989-90-es átalakulás során mi lett volna az önök elképzelése az ország sorsát illetően? 

- Nagyon fiatal, naiv és idealista srácok voltunk, de két markáns, karakteres személyiség igen nagy hatással volt ránk. Sokat beszélgettünk, szervezkedtünk és igazi harcostársak lettünk Krassó Gyurival és Rácz Sanyi bácsival. Ők gyorsan a példaképeink lettek. Ők voltak azok, akik a szó igaz és nemes értelmében ízig-vérig hajlíthatatlan magyar forradalmárok voltak és lettek számunkra. (Egyébként az ő példamutató tevékenységük tudatos elhallgatása sem a véletlen műve!) A velük való szoros barátság és munka hatalmas iskola volt számunkra. Címszavakban arról, hogy mit is szerettünk volna elérni: Alkotmányozó nemzetgyűlés létrehozását, Magyarország örök semlegességének és függetlenségének a kikiáltását, kétkamarás parlamentet, közvetlen államfőválasztást, munkástanácsok és keresztény szakszervezetek megalakítását, a kommunista párt betiltását, a diktatúra vezetőinek büntetőjogi elszámoltatását és vagyonuk elkobzását, az ügynöklisták és tartótisztek rendszerének feltárását, újjászervezett magyar honvédség és rendőrség felépítését, a nyugati emigráció hazahívását, teljes körű kárrendezést, a kommunizmus elleni nemzetközi per kezdeményezését stb. stb. Ebből bizony aztán semmi sem lett, a meccset nem játszottuk le, mert nem engedték és persze gyengék is voltunk hozzá. Igazi, mélyreható változásokat senki sem akart. Sem a szemlélődő nép, sem az átvedlett kommunisták, sem a kollaboráns „ellenzék”, sem az Egyesült Államok, aki újrarajzolta a gyarmatosítás és terjeszkedés európai térképét. A nép mindössze asszisztált a folyamatokhoz, átaludta a kínálkozó lehetőséget, akárcsak később 2006 őszén, amikor újraírhattuk volna ezt az alapjaiban elbaltázott történelmet.


- Ennyi bevezető után térjünk vissza az Inconnu csoport és az ön személyes történetére. Hogyan kezdődött minden, hogyan indult az ön '56-os története? 

- Hasonlóan kezdődött, mint honfitársaim nagy részének az ötvenes évek derekán. Szerencsés voltam – bár ma már ez inkább hatalmas hátrányt jelent -. hogy családunkban soha senki sem volt kommunista. Nagyszüleim mindkét ágon teljesen kifosztott, ún. osztályidegen kulákok voltak. Szüleim megbélyegzett és számkivetett kulákgyerekek. Apámat fiatalon elvitték katonai munkaszolgálatra, később egyszerű melósként szüleimet bekényszerítették a szocialista nagyiparba. Keresztapám kiváló jogászként vidéki munkástanács-vezető lett a forradalom alatt, ezért társaival együtt leinternálták, sokáig betonozta a kunmadarasi orosz katonai repteret. Múltja miatt később sem kerülhetett bizalmi állásba. Családon belül félve és suttogva beszéltek csak ötvenhatról. Sokáig nem értettem, miért kell az éjszaka leple alatt titokban hallgatni egy távoli rádió sercegő adását.


1956-tal való közvetlen kapcsolatom jóval később, könyvtárosként kezdődött, ahol kezembe került az ún. Fehér Könyv, a korszak híres propagandakiadványa. Itt szembesültem először a Kádár rendszer égbekiáltó hazugságaival. Nem kellett sok idő a felismeréshez, miszerint 1956 a rendszer Achilles-pontja. Olyan történelmi pont, ahol ki lehet forgatni, halálos sebet lehet ejteni a kommunista diktatúrán. Akkor persze bele sem gondoltam, hogy ez lesz majd a későbbi feltámadásuk gyújtópontja is, ahol és amire felépítik majd ezt a mai, demokratikusnak hazudott, sok elemében posztkommunista utódállamot.

- Hogyan kezdődött az Inconnu csoport életében az illegális kiadványok készítése, a szamizdat korszaka? 

- Az Inconnu csoport – Bokros Peti barátom sugallatára -, 1978 májusában alakult Szolnokon, néhány szabadságszerető és művészetbarát, avantgardista fiatal elhatározásából. Gyorsan szembekerültünk a regnáló hatalommal. Egy barbár és sötét korszakról, a szabadság fojtogató hiányáról készítettünk képeket, filmeket és írásokat. Nagyon zavart bennünket a cenzúra, ezért elkezdtünk illegális művészeti kiadványokat nyomtatni és terjeszteni. A rend éber őrei persze hamar ránk bukkantak. Házkutatások, sajtórendészeti perek, rendőri megfigyelések és lehallgatások, munkahelyi kirúgások jelezték, hogy a rendszer ellenségei lettünk. Innen már egyenes út vezetett a budapesti ellenzékhez, akik ránk bízták a forradalom 25. évfordulójára megjelenő Beszélő 8. számának mellékleteként megjelenő plakát kinyomtatását. Ezzel az akcióval sajnos megbuktunk, egy átfogó házkutatás keretében elkobozták a Nagy Imre és mártírtársairól készült ezer darab plakátot. Jóval később, a Történeti Hivatal rólunk szóló több ezer oldalas rendőrhatósági dokumentumaiból tudtuk csak meg, hogy az egyik legközelebb álló barátunk dobott fel bennünket. Ez tragikus fordulat volt, melynek hatására Bokros Peti után én felköltöztem a fővárosba. Újraszerveztük az Inconnu csoportot, majd gőzerővel elkezdtük gyártani a szamizdatokat. Ott ütöttünk a rendszeren, ahol csak lehetett. A plakátokat is újranyomtattuk, ami a következő év június 16-án, a kivégzések évfordulóján utcára került.


- 1985 a budapesti Kulturális Fórum éve. Hogyan készültek erre a nemzetközi eseményre? 

- 1985-ben politikai tevékenységünk miatt már országos kiállítási és munkavállalási tilalommal sújtanak bennünket. Budapesten alkalmi munkákból tengődünk, leginkább szabadfoglalkozású grafikusként dolgozunk. A Kulturális Fórum évében ARTERIA GALERIA néven magánlakás-galériát tartunk fenn Óbudán a Lajos utcában, ahol 31 alkalommal művészeti és politikai eseményeket szervezünk. Itt nyílik kiállítás először a magyar szegénységről, itt mutatjuk be először a mártírhalált halt lengyel pap, Popieluszkó atya életét és munkásságát, itt mutatjuk be először a lengyel Harcoló Szolidaritás dokumentumait, itt tartunk először interaktív '56-os megemlékezéseket és könyvbemutatókat. 1985 októberében az Artéria Galériában Krassó Györggyel közösen szerveztünk ’56-os megemlékezést, ahol többek között Rácz Sándor, Pákh Tibor, Mécs Imre emlékezett a forradalom eseményeire és a megtorlás áldozataira. Közben segítjük Rácz Sándor vidéki előadásait, valamint Krassó Magyar Október Kiadóját és a Nagy Jenő által szerkesztett Demokrata folyóiratot. Itt, ezekben az időkben ismerkedünk meg a szélesedő nemzeti ellenállás ma már sajnos elfeledett alakjaival: Az Égtájak Között c. egyetemi lap szerkesztőivel, a Szolgálatmegtagadó mozgalom tagjaival, a Republikánus Kör emblematikus alakjaival. Ezekben az években az Inconnu csoport közel 150 közéleti rendezvény és tüntetés gazdája. Művésztársainkkal 17 földalatti, illegális kiadványt adunk közre, miközben folyamatosan segítjük ellenzéki társainkat. Dolgozunk a Beszélő, a Hírmondó és a Demokrata folyóiratok előállításán és terjesztésén. Ezekben az években, a 80-as évek közepétől aktív szerepet játszunk a Los Angeles-i olimpia bojkottja elleni tiltakozásban, az erdélyi falurombolás és a nagymarosi gát elleni tüntetések előkészítésében. Szóval zajlik az illegális, földalatti élet. A második nyilvánosság és a nemzetközi sajtó egyre inkább megismer és megvéd minket, így a súlyos megélhetési gondokat és a folyamatos rendőri zaklatásokat is jobban viseltük.


- Szerveztek egy nemzetközi kiállítást is akkoriban „Harcoló város" címmel. Mondana erről is néhány mondatot? 

- Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 30. évfordulója alkalmából 1986 nyarán pályázati felhívást bocsátottunk ki. A pályázatra beérkező képzőművészeti pályamunkákat „Harcoló város” címmel kívántuk kiállítani 1986 októberében Budapesten egy magánlakásban. Ez lett volna az első olyan külföldi és magyar művészek munkáit bemutató képzőművészeti kiállítás Magyarországon, amit az 1956-os forradalom és szabadságharc és a harcoló „pesti srácok” emlékére rendeznek Kádár János regnálása idején. Már a kiállítás nyílt meghirdetése is botránykő volt. A „Harcoló város” pályázati felhívásának szövege egyszerre jelent meg Magyarországon szamizdatban (a Demokratában), magyar emigráns lapokban (a párizsi Irodalmi Újságban) és amerikai újságokban (New York Review of Books). A felhívásra azonban nemcsak pályamunkák érkeztek, hanem ügynökök és besúgók is. A rendőrség gyorsan akcióba lépett. Folyamatosan akadályozták a postán érkező küldemények továbbítását, majd rendőrségi elbeszélgetések során 1986. szeptember 26-án megfenyegettek bennünket, hogy kitiltanak Budapestről, ha a tervezett időben megrendezzük a kiállítást. Mi a pályázati idő meghosszabbítása mellett döntöttünk, és a kiállítás megnyitásának elhalasztására kényszerültünk. A postai úton érkezett, a hatóságok által lefoglalt pályamunkák miatt a személyes szállítási csatornákat kellett mozgósítanunk. Az 1986. december 18-án tartott házkutatás során Nagy Jenő szamizdat kiadó lakásán az Inconnu pályázatára beérkezett műalkotások egy részét elkobozták. Így sajnos ismét halasztódott a kiállítás megnyitása. Végül 1987. január 28-án Philipp Tibor lakását rendeztük be a műalkotásokkal. A kiállítás anyagát azonban néhány órával a megnyitó előtt lefoglalta és elkobozta a rendőrség. A megnyitót persze megtartottuk. Bevezető szavaim után Radnóti Sándor esztéta megnyitója és Solt Ottilia felszólalása hangzott el. Az elkobzott műalkotások hűlt helyén a megjelentek a rendőrségi határozatok fénymásolatait olvashatták a látogatók. Nagyon szürreális volt az egész. Később többször is kértük a hatóságoktól a képek visszaszolgáltatását, amit elutasítottak, majd a „bűnös” képeket később elégették.


- Egy gyors kérdés: a mostani, 60. évfordulón a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) sok művészt felkért, hogy készítsenek alkotásokat a forradalom tiszteletére. Gondolom önöket is megkeresték. 

- Miért kerestek volna meg? Mi örök határeset voltunk: a művészek politikusoknak tartottak, a politikusok meg művészeknek. Egyébként az MMA elnöke Fekete György, a Kádár-rendszer ünnepelt és megbecsült építésze volt. Mi ebbe a máig húzódó nyálas, taknyos kulturális vonulatba szerencsére soha nem fértünk bele.


- Nevezetes, kalandos és egyben botrányos is az első nyugati utazásuk, ahol természetesen szintén '56 üzenetét viszik el magukkal. Mi történt Londonban? 

- Krassó Gyurinak meghal az emigrációban élő testvére Londonban. Nagy nehézségek árán kiutazik a temetésre és hosszas töprengés után úgy dönt, hogy kint marad. Természetesen nem gyávaságból és önző érdekből tette mindezt, hanem azért, hogy a távoli biztonságból segítsen minket. Odakint gyorsan megalakította a Magyar Október Hírszolgálatot, melynek többek között én is a munkatársa lettem. Ellenzéki híreket adtunk le naponta, amit ő azonnal továbbított a BBC Magyar Osztálya felé. Ugyanilyen baráti, munkatársi kapcsolat volt közöttünk a Szabad Európa Rádió felé is, ahol Zsille Zoltán és Lovas Pista barátunk segített bennünket. Mi 1987 késő őszén kaptunk először útlevelet, én akkor utazhattam először nyugatra. Éppen a Hírmondó újsághoz nyomtattunk anyagokat, amikor találkoztunk Demszkyvel, aki közöltre: - Az elvtársak örülnének, ha nem jönnétek többet haza! 


Mielőtt egy zöld Trabanttal elindultunk volna, megbeszéltük az itthon maradt társainkkal, hogy szervezünk egy közös és rendhagyó ötvenhatos megemlékezést, ahol az emigráció és az itthoniak telefon segítségével összekapcsolódhatnak. Igen kalandos utazás során megérkeztünk Londonba, ahol a Meeting House közösségi házban rendeztünk egy '56-os kiállítást, majd közösen az otthon maradt barátainkkal telefonon keresztül megünnepeltük a forradalom évfordulóját. Másnap a londoni Kossuth-szobornál tartottunk megemlékezést, ahol rövid beszédet mondtam a magyar ellenzék nevében. A kinti programjainkat Krassó szervezte. Ezen találkozók keretében bemutatott bennünket az angol Felsőház tagjainak, vacsorán fogadott bennünket Sir Robert Scruton. A visszautazásom előtti napokban felszólaltam az angol Munkáspárt kongresszusán, ahol Tony Blair mellett a magyar ellenzék üzenetét és üdvözletét adtam át a küldötteknek. Bécsben még találkoztam az '56-os emigráció tagjaival, majd a határon lekapcsolt a rendőrség. Ismét bevonták az útlevelemet és eljárást indítottak ellenem.


- A '80-as évek végére már egyre inkább sűrűsödtek a történések. Grósz Károly amerikai látogatása idején az Inconnu csoport tagjai is éhségsztrájkolnak az elkobzott útleveleik miatt. Ön magánhírszolgálatot létesít INDEX néven, ahol külső munkatársként dolgozik a BBC, az Amerika Hangja és a SZER magyar osztályainak. Alapító tagja lesz azoknak az emberjogi szervezeteknek, melyek egyre hatékonyabban kiállnak az üldözött ellenzékiek mellett. Hogyan folyt ez az illegális tudósítói munka? 


- Akkoriban még nem voltak itt tudósítói a nagy nyugati hírügynökségeknek. Krassó a távolból sokat segített nekünk. A csomagok javarészt az amerikai nagykövetségen keresztül érkeztek - itt külön kiemelném Richard Baltimore kulturális attasét, aki rengeteget segített nekünk. Gyuri beküldött egy videokamerát és egy sokszorosító gépet, amelyekkel dolgozni tudtunk. Több száz óra hang- és filmanyagot felvettem az akkoriban már forrongó budapesti eseményekről. Sajnos később ez az óriási dokumentáció nyomtalanul eltűnt, valószínűleg ez is a rendőrséghez vagy a titkosszolgálatokhoz került. Érdekes, izgalmas és nagyon fárasztó munka volt. Szinte egész nap loholtam, alig láttam a családomat. Óriási élményként hatott rám, hogy a fontos eseményeket követően, igen rövid időn belül már sugározták is vissza a magyar lakossághoz az elhallgatott híreket. A sok emlékezetes pillanat egyike, amikor a Ma Chérie presszóból tudósítottam a Fidesz megalakulását. Az egyre szélesedő sajtókapcsolatok aztán idővel átfordultak fontos politikai kapcsolatokká, személyesen megismerkedtünk a Budapesten dolgozó diplomaták egy befolyásos részével. A francia külügyminiszterrel vagy a későbbi amerikai nagykövettel, Mark Palmerrel többször is volt alkalmam találkozni. Teljes erőbedobással vertük szét a diktatúra cenzúrájának komor falát. Felemelő érzés volt!


- 1988-at írunk, eljött a kopjafaállítások időszaka. Hogyan jött az ötlet, mi motiválta önöket? 


- Kimentünk néhányszor a rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájához, ahol borzalmas látvány fogadott bennünket. Az elföldelt mártírok sírhantjait alig lehetett megtalálni abban a rettenetes gaz- és szeméttengerben. Lényegében ez volt a temető szemétlerakata. Ez a siralomvölgy mindent elmondott a kommunizmus emelkedett erkölcsiségéről. 1987-ben még filmet is forgattunk ezen a helyen. Már akkor eldöntöttük, hogy kitakarítjuk a parcellát és a sok névtelen (ismeretlen!) honfitársunk emlékére fejfát emelünk. Az első emlékoszlopot Nagy Jenő (Demokrata) kertjében faragtuk meg, melyet mihelyt elkészült, azonnal lefoglalt a belügy és a III. kerületi Tímár utcai rendőrség épületébe szállított. Június 16-án szerettük volna ezt a kopjafát felállítani, de nem sikerült. Miközben a letartóztatott kopjafán ott ültek a csoport szintén letartóztatott tagjai, én egy szerencsés véletlen folytán kijutottam a temetőbe. Néhányan szomorúan álldogáltunk a parcella közepén, miközben a környező bokrokban hemzsegtek a rendőrök. Rácz Sanyi bácsival közösen mondtam néhány emlékező mondatot, aztán Nagy Gáspár elszavalta „Örök nyár” című versét, majd hazamentünk. Ősszel valami csoda folytán visszaadták az oszlopot, amit aztán csendben felállítottunk. A fejfát körbetekertük szögesdróttal és rávéstük, hogy Gloria Victis – Dicsőség a hősöknek.


Következő év tavaszán elkezdődtek a parcellában lévő sírok feltárásai. Mi elhatároztuk, hogy további 300 kopjafát emelünk a sírkertbe, ezért ismét az emberekhez fordultunk segítségért. Több száz adakozó, szinte az egész világ magyarsága pillanatok alatt létrehozta azt a pénzalapot, amelyen megvásárolhattuk azt a rengeteg tölgyfagerendát. A faanyagot – édesapám segítségével, aki ott volt erdész -, a Gemenci Erdőgazdaság pörbölyi fatelepéről vettük. Apámat néhány hónap múltán ki is rúgták ezért a munkahelyéről. A faragást Koczog András fafaragó barátunk irányítása mellett, röpke egy hónap alatt elvégeztük. Sokszor csupa vér- és vízhólyag volt a tenyerünk, de készen lettünk. A Vásárhelyi Miklós által fémjelzet Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) viszont egyáltalán nem akarta megengedni, hogy „fogpiszkáló erdővel” elcsúfítsuk a parcellát. Nagy balhék voltak, nagyon elszántak voltunk. Már akkor igen élesen szembekerültünk a reformkommunista, liberális erőkkel. Szerencse, hogy Rácz Sándor és Nagy Imre lánya férjével,Vészi Jánossal együtt kiállt mellettünk. A kopjafákat egyedül nem tudtuk beásni, ezért bemondattuk a Szabad Európa Rádióban, hogy segítséget kérünk. Pillanatok alatt közel száz munkás jelent meg körülöttünk, akikkel aztán gyorsan végeztünk. A kopjafákat spirális alakban, kitárt karok formájában helyeztük el, így üzenve az égieknek, hogy soha nem felejtünk. Jelképesen magunkhoz öleltük '56 mártír hőseit!

- Aztán jött az ominózus temetés, ahol végleg kihúzták a gyufát. Bele akartak rondítani a pártállam és az „ellenzék” előre eltervezett arculatváltó aktusába? 

- Krassó néhány nappal a Nagy Imre-temetés előtt hazautazott. Azonnal szervezkedni kezdtünk, több ezer szórólapot nyomtattunk azért, hogy a temetést követően elfoglaljuk az MSZMP székházát, a Magyar Rádió és Televízió épületét és országosan eltakarítsuk a kommunista hatalmat. Nem akartuk, hogy az állampárt tagjai ott legyenek a koporsónál, nem hittünk ebben a nagy és békés összeborulásban. Természetesen azonnal mindenki számára ellenségek lettünk. A Jurta Színházban éles vitába keveredtem egy Thomas Linch nevű CIA-küldöttel, aki megfenyegetett bennünket. Később maga Mark Palmer nagykövet is bekérette Krassót és az Inconnu egyik tagját. Azt mondta, hogy az Egyesült Államok leveszi rólunk a kezét, vagyis megszünteti a védelmünket, ha meg merjük zavarni a szertartást. Utólag jó lett volna, ha akkor bezárnak, legalább nem lett volna olyan cuki az a nagy összeborulás. Mivel nem volt mögöttünk valóságos népakarat és tömegerő, a fenyegetések hatására feladtuk elképzeléseinket. A Hősök terére ki sem jutottunk, csak a temető bejáratához engedtek bennünket. A temetői szertartásra sem mehettünk be, a Lezsák Sándor vezette MDF-es rendezők megtiltották a belépést, nem mehettünk oda a saját kopjafáinkhoz. A szertartás végén már beengedtek, amikor már kifelé tartottak a KISZ- és párttitkárok, a protokolláris díszpintyek. A síroknál megláttam Kis János filozófust és a kezébe nyomtam egy plakátot, melyen egy Illyés idézet volt látható: - „Mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál”.


- Hatalmas lehetett a csalódásuk. Mi történt a temetés után? 


- Krassó gyorsan összegründolt egy pártot, Magyar Október Párt néven, de már elkésett. A lapok régen le voltak osztva a közéletben. Gyuri egy nagyon okos, jövőbelátó ember volt, minden szörnyűséget előre megjósolt, ami az elmúlt évtizedekben sajnos bekövetkezett. Az Inconnu beadott még egy utolsó pályázatot a 301-es parcella díszsírhelyével kapcsolatban, de tudtuk, hogy nem nyerhetünk. Jovánovics György krematóriumszerű építménye lett a győztes, előtte a földben egy hatszögletű fekete márványtömbbel, amely leginkább egy holokauszt-emlékműre emlékeztet. A temetést követően még kiadtunk egy kötetet Kopjafák és vallomások címmel, amelyben az adományozók leírták 1956-os emlékeiket. A megrendítő kötethez Tollas Tibor barátunk, a müncheni Nemzetőr újság vezetője írt méltatást. Aztán eljött a vég. Az utódpárt és a balliberálisok mindent vittek, nekünk antikommunistáknak esélyünk sem volt. Utolsó aktusként még létrehoztuk az Október 23. Alapítványt, amely a forradalom emlékének műben vagy életműben való ápolását segítette volna elő, de sehonnan sem kaptunk támogatást a működésünkhöz, így hamarosan megszüntettük. Krassó halálát követően szerettük volna ápolni és ébren tartani Gyuri emlékét és szellemét is, ezért 2001-ben megalapítottuk a a Krassó György Emlékérmet, amelyet először és utoljára Modor Ádám történész kapott meg, a Gyuriról szóló gyönyörű kötetéért. Aztán ez a kezdeményezésünk is elhalt. Nem volt sem állami, sem magánmecenatúra, amelynek fontos lett volna Krassó forradalmi testamentuma. Eközben Bokros Peti összerakta az Inconnu csoport történetéről és munkásságáról szóló albumot, amely mind a mai napig fiókban hever. Nincs aki kiadná. Teljesen magunkra maradtunk, tényleg eljött a vége. Úgy éreztük, hogy a csoport beteljesítette különös küldetését és feloszlottunk. Bevégeztük azt, amit a sors kitervelt és megengedett számunkra.


- Ennyi harcra, szenvedésre és küzdelemre senki sem figyelt oda? Nem volt soha egy kósza köszönöm, vagy egy elrebegett bocsánat? Nem fogta meg senki az Inconnu csoport kezét? 

- Azzal, hogy nem azonosultunk a gengszterváltással, azt gondolom végleg és örökre kinyírtuk magunkat a magyar közéletből. Ez persze így van jól. Nagyon büszke vagyok a társaimra, hogy nem lettek csúszómászó, megalkuvó seggnyalók. Az Inconnu-t nem lehetett soha kilóra megvenni, vagy néhány garasért lekenyerezni. Szabadok voltunk és azok is maradtunk! A csoportot egyébként soha nem tüntették ki. A Boros Péter (Hóbagoly) által erősen kézben tartott szervezetek a TIB, vagy a Pofosz örökre kitörölt bennünket az emlékezetéből. Én magam 1993. októberében igen megalázó körülmények között megkaptam a Nagy Imre-emlékplakettet Göncz Árpádtól, amit aztán később visszaadtam. Nem akartam a „Fényes szellők” tagjai közé keveredni. 2003-ban egy szintén margóra szorult szervezettől, az '56-os Felkelők Rabparlamentjétől kaptunk néhányan elismerést, kitüntettek a Forradalom hőse érdemrenddel.


- Mindenki azt gondolhatná, hogy itt ennek az igen szomorú történet a vége, de aztán ismét lett egy látványos feltámadás. 

- 2001 őszén már lehetett látni és érezni, hogy megbukik az első, sok tekintetben őszinte, de alapjaiban dilettáns Orbán-kormány. Attól való félelmünkben, hogy a kommunisták ismét visszajönnek, megalakítottuk az Inconnu csoport 3. mutációját. Ebben javarészt profi fotósok, grafikusok és képzőművészek vettek rész. 2002 őszére elkészült az a teljesen egyedi politikai plakátkiállításunk, amely hatalmas sikerrel bejárta az egész országot. A szatíra, a gúny és a cinizmus eszközével mutattuk be a Horn-Kuncze-Medgyessy-Gyurcsány vezette balliberális koalíció valódi, hungarofób, nemzetgyűlölő arculatát. 2004. december 5-én a nagy Kossuth téri rendezvényen, szolidaritásból nyilvánosan elégettem az útlevelemet a kettős állampolgárságról szóló népszavazás sikertelensége miatt. 2005-ben, Első esély néven akciót kezdeményeztem a kommunista felelősök elszámoltatásának ügyében. Mondanom sem kell, sikertelenül. Aztán jön 2006 ősze és az Inconnu ismét színre lép. A Kossuth térre koporsót állítunk a Gyurcsány-rezsimnek, rajta a felírat: - „Nektek innen már nem lesz feltámadás!” Ez volt az utolsó üzenetünk. A jóslat bejött, a baloldal széthullott, de az ország sorsa nem lett jobb.


- Miért? 

- Egy nemzet számára ritkán adatik meg, hogy megnyílnak számára az ég kapui. Ritkán adatik meg, hogy emelt fővel és büszkén belépjen a történelem kapuján. Nem ismertük fel a kínálkozó lehetőséget sem 1989-ben, sem 2006-ban, pedig üzentek nekünk '56 hősei. Talán érzéketlenek, talán tudatlanok, talán gyávák voltunk. A sors által felkínált lehetőséggel élni kellett volna, nem csupán sodródni az eseményekkel. Félünk az ismeretlentől, félünk a konfliktusoktól, félünk a harctól, pedig küzdelmek nélkül nincs igazi és mélyreható változás. Hiába pattogott térfelünkön a labda, a meccseket nem játszottuk le időben, igazán és őszintén.


Ha idejekorán felismerjük és komolyan vesszük '56 üzenetét, akkor nincs az országunkban ennyi zsákutca és vargabetű. Nincs posztkommunizmus, nincs kirekesztő liberalizmus, nincs félfeudalizmus, nincs hőzöngő giccsmagyarkodás. Nincs brutális országkifosztás, nincs politikus-, rendőr- és bankárbűnözés. Nincs nyomor és nincs tolvajtempó, nincs égbekiáltó szakadék szegény és gazdag között. Nincs széthullott szolidaritás, nincs ekkora törésvonal embertársaink között. Nincs hazugság, képmutatás, sunyiság. Nincs állampárt, nincs kontraszelekció, nincs belterjes és félfeudális uram-bátyám viszony. Nincs ügynökügy, szemkilövés, helikopterezés. Nincs Biszku-per, nincs Népszava- és Népszabadság-ügy. Nincs állami propaganda, nincs cenzúra, nincs hétköznapi félelem és rettegés. Nincs Antall, nincs Horn, nincs Medgyessy, nincs Kuncze, nincs Fletó és nincs persze Orbán sem. Egyszerűen csak egy egészséges, kiegyensúlyozott, boldog ország van. De ezt a lehetőséget elkúrtuk valamennyien! Nem kicsit, nagyon! (Hogy csak egy megzakkant klasszikust idézzek.)

- Végszó? 


- 1956 örököseként három kegyelmi pillanatot adott számomra a Jóisten. Művészként megfaraghattam a mártírok emlékére emelt kopjafákat. Újságíróként részt vehettem a Sajtóklub hatalmas, közösségteremtő sikerében. Politikusként szóvivője lehettem a 2006-os morális forradalomnak. Kell ennél több? 


A beszélgetést lejegyezte a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa / A magyar szabadságharc 60. évfordulóján / 2016. október 23.